Schmidt Mária forradalomügyi kormánybiztos még áprilisban azt nyilatkozta, hogy Orbán Viktor útmutatása nyomán „el kell érni a fiatalokat, azt a nyelvet kell megtanulni, ahogy a ma fiataljai beszélnek, ezért azt várja el a bizottságtól, hogy fancy, szexi és trendi legyen”. Íme a kormánybiztos-asszony vezette ötvenhatos emlékbizottság pályázatán díjat nyert romkocsma, az R56 enteriőrje.
Forrás: 444.hu
A XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (Millenáris)
2015. április 25-én,
szombaton 14 órától,
a B 18-as standon
dedikálom
a Turulmadár fenn az égen
című könyvemet.
Mindenkit szeretettel várok!
Regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; őszies pompájú, melankolikus századvég, a boldog békeidők végjátékával. Vagy inkább tavasziasan pezsgő, szikrázó századelő? A korabeli sajtót lapozgatva valami különös zamat érződik: valami enyhén sós, jódos mellékíz. Lehet, hogy ez csak a porladó papír illata? Vagy inkább a száz évvel ezelőtti polgár fölfokozott várakozásának, túlcsorduló büszkeségének, kapkodó izgatottságának izmokba, idegekbe, újságpapírba párlódott sói-savai. Mi ez: önbecsülés, biztonság érzet, harsányság, honszeretet vagy túlfejlett nemzeti érzület? Zsurnalizmus? Vajon a kor igazi lelke hol lakik? Az épülő európai nagyváros tágasságában, a király lelkiismeretes gondoskodásában vagy inkább a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmában, az adott szó becsületében, a liberális eszmékben, netán az eszlári zsidók ellen indított középkorias, balkáni ízű perben, a kelmék, bőr- és gyarmatáruk megbízható minőségében, a gyógyfürdők és ivókúrák jótékony hatásában, vagy inkább az orfeumokban és mulatókban, Munkácsy Honfoglalásának komor méltóságában, netán Szinyei Majálisának gyengéd fényeiben? Talán az ismert képek és szavak mögött.
A magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el vizsgálni. Persze, kezdhettem volna korábban is. A nemzeti érzés torzulásai például már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták „a nemzeti érzület nyilvánulásának módját”. Keresztesi József képviselő például, „ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és magyar ruha felkapatásának, de azért, mint az öregurak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt”. Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „sujtásos nemzetnek” mondta a magyart. Szekfű Gyula Magyarország romlását Trianontól származtatja (Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik). Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Szekfű a „megcsonkított ország”, a trianoni-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként külsőségekben nyilvánult meg (katolicizmus, neobarokk). Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pontosan kifejezi ezt az mentalitást a közmondás, ha nekem rossz, „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.
Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra az 1989-es rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Budapest, Európa, 2001.) Az sem véletlen, hogy éppen egy angol történész írta (írhatta?) meg a francia forradalom hiteles krónikáját. Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága, hogy a rengeteg vér, könny és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a „forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. A kádári kompromisszumot nagyon pontosan írja le könyvében György Péter. (Apám helyett. Magvető, Budapest, 2011.)
A 19. és a 20. század „finom áttűnéseit” figyelve sok izgalmas kérdés (csapdahelyzet?) fogalmazható meg. Ízelítőként csupán egyet említek. Haynau, a „vérrel élő szörnyeteg” képe néhány év alatt különös metamorfózison esett át. Éppen tizenhárom esztendő telt el a magyar forradalom vérbe fojtása után, amikor a véres kezű zsarnokot új szerepkörben láthatjuk viszont. Haynau Jókai regényében, Az új földesúrban tűnik föl mint az újmódi gazdálkodók prototípusa. Ankerschmidt, az idegen lovag, kinek magyarosodását (értsd: régi szokásainak levetkőzését) épp oly nagyon kívánjuk, mint más idegenekét, például a zsidókét. Magyarosodásukkal nincs is semmi hiba, s ez a nemzetnek bizakodásra adhat okot. Jókai az Utóhangban mondja el, hogy maga látta, amint „egy este Haynau tábornagy (a nyugalmazott), magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában” jelent meg, s ezen erős mondást tette közkinccsé: „Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” (Mi magyarok nem hagyjuk a jogainkat elorozni!)
Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját. Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…
A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”
A hatások, támpontok számbavételekor mindnek előtt Krúdy Gyulát kellett volna említenem. Azt hiszem, ő mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a hallgatásaival, az éjszakáival.
Beszélgetés Kun Zsuzsával (Klubrádió)
Könyvjelző – Ungváry Tamással (ATV)
Megrendelhető: Kossuth, Libri, Bookline, Írók Boltja, Westbook
Beleolvasok (pdf)
*
Részletek a korábban megjelent munkáimat bemutató írásokból:
Úgy kéne történelmet írni, ahogy Lipp Tamás teszi. A perdöntő apróságokat felidézve, de nem körülményeskedve; mesélgetve, elkalandozva, de pontosan; nagy horderejű történelmi mélyáramokat a szimbólum erejével megragadó hétköznapiságokkal elmesélve. Mert a történelem nem csupán háborúk és politikák jobbára ocsmány története. Szereplői nem csupán királyok, terroristák, forradalmárok és háborús bűnösök, csataterek és évszámok. A történelem mélyárama jeltelen életek, ismeretlen sorsok iszonyú hordalékát görgeti. A történelemnek ez a láthatatlan, jobbára feltáratlan rétege legalább olyan fontos titkokat rejt, mint Hitler koponyája vagy Napóleon alsónadrágja vagy a trianoni szerződés állítólagos titkos záradéka. Erre a másfajta archeológiára – a többi között – Danilo Kiš sorsnyomozó írásai szolgálnak példaként. (Farkas Zsolt: Láthatatlan történelem = Magyar Napló, 1993. szeptember 17. 39-41. p.)
Lipp Tamás kommentálja, újraírja a tudósításokat, amelyeknek így újfajta jelentőséget ad az elmúlt idő. A különböző, komoly vagy mosolyogtató híranyagok az életet nem egységesen, hanem az események közötti kapcsolatok elrejtésével, a történések párhuzamosságát hangsúlyozva mutatják be; a végtelennek látszó fecsegések mögött azonban megragadható mindaz, ami majd az első világháború végzete felé sodorja az országot… Ez Kánkánia: a “rossz komédiások kora”, ahol kedélyes összeesküvések idézik a szabadságharc traumáját, ahol a teátrális gesztusokból építkező szereplők rendre felcserélhetők, és ahol a föl-föl parázsló nemzeti ellenállás és a köztörvényes bűnözés szálai végérvényesen összekuszálódtak. A szerepek színes kavalkádja ismert és elfeledett arcokat mutat meg. Jól megfér egymás mellett a magyar emigráció nemzetközi tekintélyén fáradozó Almásy és Nedeczky, Krúdy Kálmán, a magyar ugar különleges “tüneménye”, Kossuth Dunai Szövetség-terve és a Szabolcs vármegyében gazdálkodó és magyarul káromkodó – egykor véreskezű – Haynau. És természetesen a millenniumi várakozás minden ünnepével, felfokozott indulatával, az ugor-török nyelvi háborúval, a pártok szónoklataival és tüneményes újdonságaival: Gárdonyi elfeledett Dante-körképével, Fesztyvel és Szinyei Majálisával, Ugron Gábor romantikus Erdély-központúságával, a treuga deit meghirdető Apponyival és Puskás Tivadar telefonhírmondójával. (Legeza Ilona: Kánkánia)
Változatok az önazonosság elvesztésére – így is megfogalmazhatók Lipp Tamás esszéi (A sátán körzője). Nem lesz az, ami lehetne a nagytehetségű festő, a Közép-Európa sajátos viszonyait világosan látó politikus és nem éri el célját az ügyvéd-író. Munkácsy 26 évesen elnyerte Párizsban a Salon aranyérmét, keze alól kikerültek olyan képek is, mint Paál László portréja és a Poros út. Mégsem vált belőle a festészet látásmódját átalakító, korszakalkotó művész. Mocsáry Lajos tudta, hogy nem fordulhat egymás ellenébe polgárosulás és nemzeti gondolat, s a magyarral egyenrangú felet kíván látni a nemzetiségekben, de megkapja a “hazaáruló” címkét és kiszorul saját pártjából is. Eötvös Károly pedig, bár az antiszemita hisztéria európai fellángolása idején igazának biztos tudatával hazájának nemzetközi elismerést szerzett, “a nagy per egykori hőse magányosan és elfelejtve halt meg.”
“Sujtásos nemzet”, Kölcsey kifejezése, mint cím telitalálat. Eötvös és Mocsáry szakszerűen kidolgozott európai szellemiségű nemzetiségi törvénye szélsőséges viták kereszttüzébe kerül. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy – amint a szerző írja – “a kiegyezés közjogi ellentmondásait – Mocsáry éppen olyan jól látta ezt, mint később Bibó – a konstrukción belül nem lehetett feloldani.” Hanem az is nyilvánvaló lesz, hogy az ellentmondásokat egy anakronisztikus nemzettudattal vélik megoldhatónak. Amit a polgárosuló magyar társadalom, a nemzet számára egy, a történelmet kisajátító elit csoport mint hivatalos eszmét fogalmaz meg, kínál, népszerűsít, sőt erőteljes propagandát fejt ki érdekében. Jellemzői közismertek. Írók és történészek ismételten megvilágították talmi értékeit: kosztümös külsőségek, kiürült függetlenségi eszme, fekete-fehér sémákkal helyettesített, elszigetelt történelem, ahol Európát vagy kizárólag a Habsburg kormányzat jelentette, vagy kizárólag az ősmagyar lovas képviselte a Duna tájon; dac, dölyf, fölény, teatralitás, a múlt nagy neveinek kisajátítása, sovinizmus, fényes sarkantyús csizma, sokszor alpári hang, gyakran demagógia, s visszaélés az emberek őszinte nemzeti érzelmeivel és még sorolhatnám tovább.
Annál fontosabb, hogy ennek az anakronisztikus nemzettudatnak két eddig kevéssé ismert, vagy tán számon sem tartott vonását is kiemeli a szerző: az egyik, hogy csak ellenségek ellenében tudja önmagát megfogalmazni, a másik jellemzője, hogy igényli a “túlhajszolt önigazolást. ” (R. Várkonyi Ágnes: A körző ördöge vagy az elvesztett önazonosság = Élet és Irodalom, 1993/30. 10. p.)
A Liebster award a blogolók nemzetközi vándordíja. Heiling Beáta javaslatára (Sorsfordító történetek) most én is megkaptam. Őszintén mondom, nagyon jólesett. Köszönöm szépen! A szabályokhoz tartozik, hogy a díjhoz négy kérdés is jár. Ezekre válaszolva a blogger alkalmat kap, hogy az olvasók jobban megismerhessék őt és a blogját. Végül a díjazott is javasolhat egy postot a díjra. Én a nők a politikában íróinak adom tovább a díjat.
Válaszaim Heiling Beáta kérdéseire:
Az a pillanat, amikor az embernek meg kell szólalnia, mindig máskor jön el. Húsz éves korban sokkal gyakrabban. Ötven fölött sokkal ritkábban. A magam részéről – így jóval hatvan fölött – már egyre többre becsülöm a hallgatást. A csöndnek egyébként ma nincs nagy keletje nálunk. Mintha félnénk tőle.
Ottlik Géza így válaszolt egy Jézus mibenlétét firtató körkérdésre: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat… Az író a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet.”
Mi az az erő, ami tovább visz az úton, amikor mindenki szembe jön veled? Nem hiszem, hogy ez erő lenne. Talán csak valami egyensúlyra törekvés. Ha a csónak balra dől, én ösztönösen jobbra húzódok. Talán csak ennyi: szeretem a történelmet, s tudom, vannak lázas, eufórikus pillanatok, amikor a legnagyobb szükség lenne az okos, halk, érvelő szóra. Ilyen volt például a trónörökös meggyilkolását követő időszak, akkor mindenki az eljövendő háború lázában égett. Tizenöt millióan haltak bele. Vagy amikor az első és második bécsi döntés értelmében visszakaptuk az elcsatolt területek egy részét. Kevesen látták és még kevesebben mondták ki, hogy nagy baj lesz még a hitleri Németország halálos öleléséből.
Szóval, szeretem az okos, becsületes vitákat, amelyek egyre ritkábbak és nem szeretem a törzsi szenvedélyekkel, a hitek bunkósbotjával hadonászókat. A diktátorok eszelős tekintetétől pedig egyszerűen borsódzik a hátam.
A világot nem az írók alakítják, hanem a politikusok. Ezért is választottam a nők a politikában blogot. Nagyon nagy szükség lenne rájuk.
Igen, becsületesebb, jobb, élhetőbb világot képzeltem. Belátom, vágyálom volt. Itt Közép-Kelet-Európában különösen.
És a kérdéseim a nők a politikában post szerzőihez:
Blogjukon mint döntéshozók jegyzik írásaikat. Ez egy teamet jelent? Örülnék, ha legalább azt elárulnák, milyen szinten döntéshozók? Jó lenne, ha szemléletüket megfelelő szinten tudnák képviselni.
Mi a legfőbb akadálya ennek? Mit kellene tennünk nekünk férfiaknak az akadálymentesítésért?
Kik a legfőbb női politikus példaképeik, és miért éppen ők?
Európában melyik országban kapják a legjobb hátszelet a női politikusok? Mit gondolnak, vajon miért éppen ott?
Végül csupán egy megjegyzés. Szívesen venném, ha áttekinthetőbb, központozottabb, hivatkozásokkal, képekkel gazdagabban illusztrált lenne egyébként nagyon értékes tartalmakat hordozó blogjuk.
Sok sikert kívánok Magyarország devalvált hitelű, macsó-politikus-társadalmának megújításához!
Lipp Tamás
Nem régen láttam Tölgyesi Pétert a tévében. A többi között arról beszélt, hogy nincs ma az országban még egy politikus, aki annyira értené a magyar nép lelkét, mint a mostani miniszterelnök. Tölgyesit okos, elfogulatlan, politikai elemzőnek tartom. A Fidesz alapító tagjai közé tartozik, részt vett a rendszerváltást előkészítő kerekasztal-tárgyalásokon. Horn Gyula állítólag legalább annyira kedvelte őt, mint Antall József. Azt, hogy Tölgyesi – a miniszterelnöknél már említett okból – nagyra becsülte Horn Gyulát is, az interjúban többször megerősítette.
Tölgyesi arról már nem beszélt, hogy a népvezérek általában jól értették, értik a nép nyelvét, s voltak olyanok is, akik a választásokon nem csak kétharmados többséget szereztek, hanem olykor a kilencven százalékot is meghaladták. A történelemben, sajnos, az is előfordult már, hogy a Vezér akarata végül diadalra jutotott – lásd Leni Riefenstahl: Az akarat diadala c. filmjét –, s ezzel nem csak hazáját, hanem kis hiján az egész világot pokolra taszította. Egy mondat erejéig talán ezekről a történelmi példákról sem érdektelen megemlékezmi.
Most olvasom a Bűnbak minden időben c. gyűjteményes kötetet. Kiss Zsuzsanna kiváló tanulmánya, a Hősök és bűnbakok a weimari Németországban különösen hátborzongató. Aki meg akarja érteni a mostani idők szavát, annak föltétlen érdemes elolvasnia.
Joan Baez pedig, mint a „szabadság nagyasszonya”, jutott eszembe. The Best Of című albumát minden időben ajánlom, de most különösen, tekintettel az elkövetkövetkező kusza, zord, s valószínűleg egyre zordabb, szabadsághiányos, hónapokra, évekre.
P.S. Miután elkészültem a bejegyzéssel, sokáig gondolkodtam, megnyomjam-e a közzétesz gombot. Jézusom, ezek már az öncenzúra első
jelei? Mostanában egyre többször jut eszembe annak az autósnak az esete, aki az autópályán szembe megy a forgalommal, s amikor a
rádióban azt hallja, vigyázat, egy őrült szembe megy a forgalommal, azt gondolja: egy? Mind!
A színlelésről
Vannak, akiknek az a sorsuk, hogy mindenben a rövidebbet húzzák. S nem azért, mert tapasztalatlanok, vagy mert kevéssé ismerik az embereket, hanem mert csökönyös természetük okán nem tudnak felhagyni az egyszerű viselkedéssel, hiányzik belőlük a színlelés képessége, meg az a magam sem tudom, miféle hazug és mesterkélt modor, melyet viszont a többiek, még a balgák is, akár akaratlanul is, mindig magukra öltenek, s melyet a külső szemlélőnek, de saját maguknak is, nehezen sikerül elválasztani természetes viselkedésüktől… Hiányzik belőlük a világban használatos modor, de nem erényességből vagy saját elhatározásukból, hanem mert teljesen hiábavalónak bizonyul minden arra irányuló igyekezetük és vágyuk, hogy azt elsajátítsák. Így számukra nem marad más hátra, mint hogy lélekben alkalmazkodjanak a rájuk kirótt sorshoz, és mindenekelőtt arra kell ügyelniük, hogy ne akarják eltitkolni vagy elrejteni a rájuk jellemző őszinteséget és természetességet: mert sosem hatnak olyan ellenszenvesnek vagy olyan nevetségesnek, mint amikor színlelni próbálják a többiek megszokott színlelését.
Az unalomról
Az unalom bizonyos értelemben a legmélyebb emberi érzelem. Nem mintha osztanám azokat a következtetéseket, melyeket ennek elemzéséből nem egy filozófus levont, hanem mert úgy vélem, tulajdonképpen az unalom fejezi ki azt, hogy egyetlen földi dolog, jobban mondva az egész világ sem elégíthet ki minket: nem jelent mást, mint elgondolni a tér mérhetetlen kiterjedését, a világok számát és csodás terjedelmét, s úgy találni, hogy mindez kevés és kicsiny saját lelkünkhöz mérten; elképzelni a világok végtelen számát, a végtelen univerzumot, s érezni, hogy lelkünk és vágyaink még ennél az univerzumnál is nagyobbak; folyton elégtelenséggel és semmiséggel vádolni a dolgokat, s elszenvedni a hiányérzetet meg az ürességet; s ezért szerintem az unalom az emberben lakozó nagyság és nemesség legnyilvánvalóbb jele. Következésképp az unalmat kevéssé ismerik az érzéketlen emberek, s igen kevéssé vagy egyáltalán nem az állatok.
Emberi színjáték
Ahogyan szinte minden nő, ugyanúgy általában a férfiak is, főként a gőgösebbjei, közönyt és megvetést mutatva jutnak előre és nyernek csatát, ill. szükség esetén oly módon, hogy színből úgy tesznek, mintha nem törődnének a közönnyel és a megvetéssel, és semmibe vennék őket. Mert ugyanaz a gőg, amely számtalan embert visz arra, hogy lekezelően bánjon az iránta alázattal és tisztelettel viseltetőkkel, őt magát olyanok megbecsülésének és elismerésének hajszolására készteti, akik nem törődnek vele vagy nyilvánvalóan rá se hederítenek. Ebből aztán nemritkán, sőt igen gyakran szellemes bújócska születik két ember között, s nem csupán a szerelemben: amikor is ma az egyik a közömbös és a másik az odaadó, holnap meg fordítva, az előbbi az odaadó s az utóbbi a közömbös. Mi több, azt lehet mondani, hogy valami hasonló játék megfigyelhető az egész emberi társadalomban is; hogy az élet minden szelete tele van olyan emberekkel, akik az érdeklődésre elfordítják a fejüket, a köszönésre nem válaszolnak, a közeledésre elmenekülnek, de mihelyt valaki hátat fordít nekik vagy elhúzza a száját, visszafordulnak, földig hajolnak és buzgón utána rohannak.
*
Giacomo Leopardi (1798–1837) olasz költő, filozófus. Már húszéves korában nemzetközi tekintélyre tesz szert klasszika-filológiában. A Nápoly környékén pusztító kolerajárvány élete teljében, 38 éves korában ragadja magával. Életműve nem tűnik nagynak, hiszen 34 vers, hét töredék, huszonnégy filozófiai dialógus, egy szatirikus politikai eposz és a jegyzetfüzete maradt az utókorra. Mégis nagy hatást gyakorolt nem csak költők nemzedékére, de a legnagyobb filozófusokra: Nietzschere, Wittgensteinre és Heideggerre is.
Az idézetek Leopardi Gondolatok (Pensieri) című művéből valók. (Fordította: Ördögh Éva.)
A közmondás szerint minden zsák megtalálja a maga foltját. Mindez, egy kicsit tudományosabban azt jelenti, hogy főként olyanokkal alakítunk ki kapcsolatot, akiknek a pszichológiai fejlettsége és önelfogadása hasonló szinten van, mint a sajátunk. Különösen érvényes ez a párkapcsolatokra. (Néha megdöbbentő, hogy életünk „szvíthártjai” külsőleg is mennyire hasonlítanak egymásra.) Most olvasom Máté Gábor, a Vancouverben élő pszichiáter könyvét, a Szétszórt elméket. Ő azt állítja, hogy a praxisában csak ilyen esetekkel találkozott. „Az emberek nemcsak a házasság céljából, hanem számos egyéb okból is érzelmi fejlettség szerint sorolják be magukat. Azok, akik nagyon különböző fejlettségi szinten állnak, nem is tudnak egymással mit kezdeni. Az egyenlő fejlettség törvénye akkor is érvényes marad, ha a partnerek egyike azzal hitegeti magát, hogy érzelmileg érettebb a másiknál. Ez az illúzió azért jöhet létre, mert az egyikük esetleg sikeresebbnek tűnik a másiknál, már ami kizárólag a külső sikereket illeti.” Esetleg szerencsésebb körülmények közé született, tehetnénk hozzá, több az ismerőse a facebookon, és több születésnapi üdvözletet küld és kap, mint a párkapcsolat másik tagja. Az ilyen aszimmetrikus, figyelemzavaros párkapcsolat nem szokott jó véget érni. Nagyon gyakran előfordul, hogy szakítás után az egyik fél, természetesen az, aki magát érzelmileg érettebbnek tartja a másiknál, megtagadja, vagy ami még rosszabb, szégyelli korábbi kapcsolatát. Aki nem elégszik meg a zavaros múlt elrendezésének ezen olcsó megoldásaival, olvassa el Máté Gábor kiváló könyvét. Sokat megtudhat magáról és a másikról, és nem csak abban az esetben, ha „figyelemzavarral élő szétszórt elme”…
Kép: Egon Schiele: Önarckép, 1912.
(Márai Sándor: Szindbád hazamegy)
Krúdy a Nyugatban
Volt egy könyv, amely mindig társam volt bajban, betegségben, soha nem hagytam el, nem utaztam nélküle sehova. Nem is a szokott helyén, a vászonkötéses Márai-összes között tartottam, hanem az ágyam melletti alacsony dohányzóasztalon. Legutóbb azonban, mikor gyűjteményes kötetemhez (Függőleges veszedelmek) az irodalomjegyzéket állítottam össze, hiába kerestem. Sem a helyén nem volt, sem a dohányzóasztalon. Talán valakinek nagyon dicsértem, s ez lett a veszte. Kölcsön kérték, aztán elfelejtették visszaadni. Így hát mégis csak elhagytam őt, életem nagy szerelmét, Márai Szindbád hazamegy c. könyvét.
Az irodalomjegyzékbe végül ezt írtam: „Krúdy mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a csöndjeivel, az éjszakáival.”
Nem tartott soká a Szindbád hazamegy nélküli életem. Az antikvarium.hu-n beszereztem egy vadonatúj példányt (Vörösváry Publishing). Azonnal nekiláttam, hogy ebbe is bejelöljem azokat a részeket, amelyeket különösen kedvelek. De hamarosan rájöttem, ennek már semmi értelme. Az egész kötetet megjelölhetném. Aztán elkezdtem kiírni belőle részleteket. Van ilyen, amikor az ember különösebb cél nélkül, öregesen elérzékenyülve, állandóan ahá-t mormolva másolgatja a Mester mondatait.
Utazásokról
Szindbád világéletében szeretett kényelmesen utazni. Azt mondotta, hogy az utas, kinek szíve oly nehéz, mint poggyásza, nem is utazhat elég kényelmesen. […]
Poroszkáltak a meleg reggelen Budapest felé, az úr, a kocsis és a lovacskák: mintha láthatatlan temetési menetet kísérnének. De a valóságban sütött a nap, és az élet csodálatos illata áradt el a Duna menti táj fölött. A hajós fáradt szíve dobolni kezdett a májusi napfény érintésére. Talán ez a legszebb az életben, gondolta most, a rozzant kocsiban, botjára dőlve és csukott szemekkel. Ez a legszebb az életben, megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetni arcunkat a sistergő tavaszi napfény illatában és gőzeiben s tudni, hogy az élet mögöttünk van és semmi nem fáj már többé igazán, a nők hazudhatnak, amit akarnak, a férfiak rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonosz mesterkedéseiken, s mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább, velünk és nélkülünk, s mindaz, amitől szenvedtünk, eloszlik az időben és a napsütésben, mint ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna fölött.
Nőkről
Latinovits Szindbád szerepében
Egy időben Szindbád könnyen, szívesen és sokat hazudott a nőknek. Legtöbbször azt ígérte nekik, hogy Egerbe viszi őket, Gárdonyihoz, aki jó barátja, s az egri fogadóban csárdást táncolnak majd éjfél után, mikor már a kegyszerekben utazó ügynökök is lefeküdtek, s a kanonokok közül csak a fiatalabbak merészkednek be a „Korona” éjféli szélvonattal átszellőzött termeibe. A nők, mint az irodalom dolgaiban tökéletesen tájékozatlan lények, sokáig hittek Szindbádnak: elhitték, hogy az egri remete Szindbád tiszteletére éjfél után csárdást szokott táncolni, s legtöbben azt sem tudták, hogy A láthatatlan ember szerzője jó ideje meghalt már, s békén álmodja a dombtetőn, melyet az egri várfalak öveznek, az örök csillagok alatt szomorú, titkos álmait. […]
Sok múlik a nőkön – gondolta dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben, s nemcsak az almáriomok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobákban, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázákban elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá, egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a bútorok is oly sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniök a háziak perpatvarában.
Világi dolgokról
A valóságban a hajós megfontolt természetű volt. Legszívesebben takarékkönyvet váltott volna a budai Fő utca régi banküzletében, ahol a pénztáros naphosszat miséket írt a hangjegypapirosokra, s a betérők oly bizalmasan társalogtak a hivatalnokokkal, mint egyetlen nagy család, a józan életű és megbízható polgári család tagjaihoz illik. Ebben a bankfiókban szeretett volna pénzt tartani Szindbád, s a betétkönyvet otthon belevarrni a szalmazsákba. […]
Aggályos volt és megfontolt, s ezt az érzést túlzással és széles mozdulatokkal leplezte önmaga előtt. Mindent túlfizetett, noha oly pontosan ismerte a tárgyak és világi dolgok igazi értékét, mint egy kofa a nagy vásárcsarnokban. Félig behunyt szemmel járt a világban, melynek jelenségeit valamilyen érthetetlen, önmaga számára is megmagyarázhatatlan értesültséggel tartotta számon, pontosan tudta, mi az értéke egy embernek, vagy átmeneti kabátnak, hol mérnek tiszta bort és igazi költészetet, melyik nő fizet érzéssel az érzésért s melyik érdemtelen arra, hogy egy férfi akár csak egy cigaretta elszívásának időtartamára is rosszkedvű legyen miatta, ismerte az öblös hangú közéleti férfiak becsületszavának és fogadkozásainak értékét, s tudta, hol lehet olcsó és megbízható harisnyákat vásárolni. […]
– Az író – mondta néha Várdalinak, a tanítványnak – szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író bőre alá. […]
– Isznak-e még a „Kék hordó”-ban reggelenként eperpálinkát?
– Csak az úriemberek – mondta a kocsis – és az öregebb kocsimosók. Nagyon kevesen isznak már eperpálinkát a városban.
– Így vesznek ki a szép szokások – mondta mérgesen Szindbád. – Hallom, újabban valamilyen förtelmes kotyvalékot iszik az ifjúság, szeszek zagyvalékát, melyet koktélnak neveznek.
– Erről nem hallottam, nagyságos úr – mondta a kocsis, és a lovak közé csapott, mintha megijedt volna e hírtől.
– Jó helyről tudom – mormogta a hajós. – Kászonyi Pista mondta, aki személyesen ismer két színésznőt. De meg van írva, hogy veszélybe jut a nemzet, mely nem tiszteli az ősök hagyományait. A kocsis nem felelt, s a lovak, mintha megértették volna Szindbád rosszalló mormogását, szaporábban kezdtek ügetni. A hajós hátradőlt az ülésen, és visszavonult hallgatásába. Legszívesebben már csak kocsisokkal és pincérekkel beszélgetett, de azokkal is csak a legszükségesebbet.
Fürdőről
Ez a fürdő a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhető válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében. Már a bejárat és a folyosók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt valamilyen ismerős és nyers illat a meleg levegőben, a meleg víz, a dörzsölő törlők kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen, természetes és emberi illata. […]
„Emberek valánk! Miért szégyenlenők ezt?” – idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékező szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne tőle, hogy a félszemű és kemény indulatú Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent elégtétellel, miután elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött. […]
Igen, volt e szagban valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a nyavalya, a szappan és az izzadság keverékéből, s mindenestől mégis barátságos és elviselhető volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga, ahol éltek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmodoztak, szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek.
Könyvekről
Könyv kevés akadt csak a házban, s Szindbád nem bánta ezt, mert a könyvek nagy többségét gyanakvással szemlélte, s azt tartotta, hogy a rossz könyv, amely hazudik és érzeleg, többet árt, mintha semmiféle könyvet nem olvasnak a jó szándékú emberek. „A rossz irodalom tanította meg hazudni a nőket, dölyfösködni és becsvágyuk után loholni a férfiakat. Okosabb, ha kalendáriumot olvasnak” – morogta a hajós.
Hallgatásról
A régi Magyarországon még tudtak hallgatni érzéseikről az emberek. A szerelem nem volt közügy, az emberi indulatokról csak a költők beszéltek, de ők is oly halkan és komor szenvedéllyel, ahogy a haldoklók gyónják meg bűneiket. Arany János, Mikszáth és Gárdonyi egy életet éltek le úgy, hogy senki nem hallotta ajkukról egy nő nevét; s Szindbád néha tűnődött, mi lehetett e szemérmes, érzékeny és büszke szívekben? Volt egy Magyarország, ahol nem mosták az emberi élet szennyesét a lapokban, a belvárosi és Duna-parti kávéházakban, s ahol az emberek száját örök eskü pecsétje zárta le. Szindbád ismerte még e férfiakat, s csak őket becsülte már a becsvágyó, hiú és fecsegő városban. […]
Ilyenkor szerette legjobban a kocsmát, délután négy és hét között, mikor a hideg zsír- és füstszag lassan szellőzik a félig nyitott felső ablakon át, az asztalokat már leszedték, a személyzet bóbiskol és dolga után jár a kihűlt teremben, a városban mindenki üzlete, gondjai, szenvedélyei után szaladgál, a főpincér nem zaklatja többé a vendéget aggódó és udvariaskodó kérdéseivel, s olyan béke és nyugalom árad el a teremben, mint egy középkori kolostor refektóriumában. Ilyenkor szeretett néhány gondosan megválasztott férfi társaságában hallgatni Szindbád. […]
Most úgy érezte, hogy ez a különös nap, amikor minden olyan volt, ahogyan már ezerszer látta s olyan is, mintha most látná életében először és ugyanakkor utoljára mindazt, amit szeretett, elérkezett a fordulathoz, mikor békélt lélekkel adhatja át magát a hajós a nirvána hullámainak. Mert Szindbád szíve mélyén hitt a keleti bölcsességben, s legszívesebben pap lett volna Buddha valamelyik kolostorában, ahol a beretvált fejű szerzetesek oly közömbösek, mint a sás a szent tavakban, s a fájdalom úgy pereg le a lélekről, mint a vízcsepp a lótuszlevélről. Ilyen szerzetes szeretett volna lenni Szindbád. De az élet arra kényszerítette, hogy egy életen át harcoljon a betűvel, a lélekkel, a démonnal s aztán veszélyesebb ellenfelekkel, melyekkel a sárkányölő Szent György sem tudott volna megbirkózni: a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, ízléstelenséggel, az álirodalommal, a süket embertelenséggel. E harcban elfáradt Szindbád. Most csendesen ült a „London” asztalánál, barátai körében, s úgy hallgatott, mint aki már mindent elmondott az emberekről, s tudja, hogy hasztalan szólt, minden írás hiába, egy homokszem el nem moccant a hazában.
Boldogságról
Hangokat hallott Szindbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta volna lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérőzenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint nyári alkonyatkor fölhallatszik szavuk a hegytetőn roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett könyökölve oly messzire látni el Somogyba, Zalába, a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország. […]
Sok időbe tellett, a halántéka deresedett már, mire a hajós megtanulta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indián kenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és eltűnt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat. […]
A hajós már csak azokat a férfiakat becsülte, akik elég tapasztaltak és fegyelmezettek voltak, oly fölényesen idomították ennen szenvedélyeiket és indulataikat, mint Hagenbeck úr Hamburgban az oroszlánokat. Volt itt egyfajta titok, melynek ismeretéért a hajós nagy árat fizetett, s a csodálatos az volt, hogy e titkot még az irodalom sem tudta az emberek értésére adni. Oda kellett perzselni magát az élet lángjához, s ugyanakkor meg kellett menteni lelkében azt a szemléletet, melynek szirtfokáról oly hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek tébolyodott párharcát, verekedésüket a nőkért, a pénzért, a becsvágyért, a hiúságért, múló és romlandó javak birtokáért, az aranyfüstért, címért és rangért, mellyel teleaggatták életüket és szalonkabátjukat, ahogy a kivándorló nézheti a búcsú pillanatában, utolsó pillantásával az elhagyott haza fátyolos, ismerős tájait. […]
Szindbádnak az volt a dolga, hogy mindent megéljen, amit a Kárpátok bércei között akartak, cselekedtek és álmodtak az emberek, s ugyanakkor távol maradjon mindentől, amire az emberek feltették lelkük üdvösségét; úgy nézze azt, amit szeretett, mint a műértő a tájképet a tárlaton.
(vadak és szelídek)
A helyszín: egy halvány, energiatakarékos égővel megvilágított tenyérnyi tisztás. Éjjel fél tizenegy. Balról két fehér, foltos macska, elől a kisebb nőstény, hátrébb a nagyobb kandúr. Óvatosan lépegetnek. Látványosan vadásznak. A nőstény rám néz, hosszan kivár, aztán megy tovább. A kandúr utoléri, megböködi a fejével. Gyorsítanak. Eltűnnek a színpadról. Öt percen belül újra föltűnnek, ugyanott, ugyanarra, ugyanabban az ütemben vonulnak. De most csak a tisztás feléig, ott jobbra fordulnak, éppen felém. Húsz méterre lehetnek. Mikor egyvonalba érnek velem, a nőstény újra megáll, felém fordul, kíváncsiskodik. A messzelátón át látom, milyen szép feje van, az orra fölött két sárgás folt. Kandúr, épp mint az első körnél, beéri a nőstényt, a fenekéhez dörzsöli a fejét. Aztán mindketten el.
Alig telik el fél óra, újabb látogató tűnik föl a színpad jobb sarkában. Éppen ott, ahol korábban a fehér macskák. Zömök, szürke, erőteljes test, egy tömbből faragott fej. Átható tekintet. Magányos méltóság. Vadmacska villan át az agyamon. Óvatosan a szememhez emelem a távcsövet, mire belepillantok, a macska már sehol. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Semmi látványos vadászat? – kérdezem csalódottan. Talán ott sem volt?
Másnap reggel fél hét, ugyanott. Az asztalon kávé, dzsem, pirítós. Újabb macska – ezúttal jobbról. Ez még kölyök, fekete, zöldszemű, pipaszár lábakkal. Kíváncsian néz, hatalmasakat ugrik, aztán a földre veti magát, megfordul, hempereg. De a fejét föltartja, neonzöld szeme egyfolytában villog ránk, mint a szemafor. Talán azt kérdezi: tetszik-e? Aztán még egy végső nagy ugrás. Már talpon van. És már el is tűnt. Ennyi volt – mondta…
Legutóbbi hozzászólások