(magyar történelmi alakokról)

Bánffy Miklós

„Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik – mint Eszterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchenyi Ferenc és Festetics György – valólátók voltak, és hogy akár politikai, akár művelődési téren alkothassanak, nem akartak Bécs ellen menni, elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi változás bukásakor kénytelen a bukásból menteni, ami még menthető, és a történelmi adottságnak engedni – azokat árulónak bélyegzik meg. Így vált árulóvá a köztudatban Károlyi Sándor, aki pedig a szatmári békében Pálffyval olyan megegyezést köt, ami minden megtorlást kizár, sőt még Rákóczinak is, ha ő is elfogadja, lehetővé tette, hogy bántatlanul az országban maradhat és birtokait megtartsa. Így ütik az árulás billogát Görgeyre. Pedig nyilvánvaló, Kossuth azért adta át neki a kormányzói tisztet, és ő maga azért menekült át a Dunán, mert a hadi helyzet már tarthatatlan. Görgey körül lévén kerítve nem is tehet mást, mint megfogyatkozott hadával kapitulálni. Elhatározását, hogy az orosznak adta meg magát, nem pedig az osztráknak, az indokolta, hogy remélhette: az oroszok hadifogolynak fogják minősíteni szabadsághős katonáit. Hogy ebben csalódott, és a cár kiadta őket Haynaunak, nem a Görgey bűne. A történetírók azonban árulónak mondták, és a közvéleményben az is maradt a legújabb időkig…

A magyar nemzeti fölkelések vezérei kivétel nélkül elbuktak. Tragikus hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közeli rokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás” fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját… Valójában Széchenyi István sem népszerű, akármennyit cikkeznek is néha róla… Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név, aki pedig a ’67-es kiegyezésben olyan önállóságot szerzett Magyarországnak, amilyent a Habsburg-ház trónfosztása óta sohasem élvezett… Rákóczi Ferenc és Kossuth az igazi nemzeti hősök, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. Amennyire szép és nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka…

Fölkeléseink bukását (sokak szerint) nem a politikai helyzet okozta, hanem az árulás. Mert a magyar nemzet olyan rettentő erős, hogy okvetlen győznie kell, ha kitart a harcban… Hogy a magyar számszerűleg kis nemzet, és a német birodalommal szemben minden vitézsége dacára egyedül meg nem állhat – ez a történelmi adottság elsikkad őnáluk. Sőt! Élén Rákosi Jenővel*  egész iskola fejlődik ki, aki húszmillió magyarról beszél és birodalomról a Kárpátoktól az Adriáig.”

Írta Bánffy Miklós 1945-ben, Huszonöt év c. munkájában.

Lásd ugyanerről Sújtásos nemzet c. írásomat!

*Rákosi Jenő: publicista, 1882-től 1925-ig a Budapesti Hírlap (BH) főszerkesztője.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

„Nincs más örök élet – írja Szabó Gyula: A romlás útjain c. regényében –, csak ez: ha igyekszünk, míg élünk, megélni a magunkéval együtt az elődök életét is, abban a reményben, hogy a mi életünket szintén megélik majd az utódok – így fogva ki a halálon.”

Keszthely közelében, Reziben és Várvölgyön ősidők óta faragásra alkalmas követ bányásztak. 1751-ben Keszthelyen megalakult az első ács-kőműves-kőfaragó céh. Később, a céhrendszer megszűntével a városban több önálló kőfaragó műhely is létrejött. Az egyik alapítóról, Halász Istvánról azt tudjuk, hogy 1874-ben Keszthelyen született, és 1925-ben ott is halt meg. (Réthelyi Jenő: Útszéli keresztek Keszthely környékén = Ethnographia, 1984/1. 53-79. p.) Egy adat szerint 1905-ben, még legény korában ő is részt vett a kőfaragók béremelési mozgalmában. Később önálló műhelyt alapított. Réthelyi Jenő tanulmányában megemlíti, hogy Halász István neve két kereszten szerepel: az egyik Nemesboldogasszonyfán, a község bejáratánál áll, a másik Szentpéterúr főútján. Zalakaroson három szoborcsoporton találkoztam a nevével. Vajon a bibliai alakok (Jézus, Mária, József és Magdolna) közül melyik viselheti az ő arcvonását?

Réthelyi Jenő azt írja Halász munkásságáról, hogy „gyenge minőségű kővel dolgozott”. A Zalakaroson látható szobrai közül csak az egyik őrzi a kő eredeti, rusztikus felületét, a másik kettőt – felújításkor – bekenték valami sűrű festékkel, amelytől az arcok lárvaszerűvé merevedtek, mint amikor a nők túl sok alapozót használnak.

A zene: rövid részlet Loreena Mckennitt: The Mummers Dance c. lemezéről.

Vetítés (youtube)

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A Nemzeti Hadsereget éltető képes levelezőlapot 1920-ban nyomtatták.

Beöthy László, a Király Színház alapító-igazgatója a Tanácsköztársaság bukása után nehéz helyzetbe került. A színház vezető művésze, Fedák Sári ugyanis korábban katonákat toborzott a Vörös Hadseregbe, ezért persona non grata lett Budapesten. Beöthy, hogy bebizonyítsa a primadonna „nemzeti elkötelezettségét”, 1920. január 22-én újra műsorra tűzte a színház sikerdarabját, a János vitézt, természetesen Fedák Sárival a címszerepben.

Kacsoh Pongrác művének ekkor volt az ötszázadik előadása a Király Színházban. Az ünnepi alkalmat azzal tették még emlékezetesebbé, hogy a „megszállt vármegyék” címereivel díszítették a nézőteret. Beöthy úgy gondolta, hogy a János vitéz azért is alkalmas lesz Fedák rehabilitálására, mert a darabot a Tanácsköztársaság első intézkedéseinek egyikeként betiltották.

Az 1920-as díszbemutatóra a Nemzeti Hadsereget éltető „János vitéz-kártyát” is árusítottak. (A Nemzeti Hadsereget a „vörösterror leküzdésére” Horthy Miklós 1919. június 6-án Szegeden kihirdetett rendeletével hozta létre, ő volt a „különítmény” első főparancsnoka is.)

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Amennyiben érdekel, most emlékirataim összeállításával foglalko­zom, mert jelenleg nincs tudomásom olyan átkozottan ábrándos filozopterről, aki valaha is hajlandó volna igazságosan írni ennek a korszaknak csapdába jutott íróiról.

Úgy érzem, hogy még sokáig csak abból a szempontból ítélték meg a szeplős műbírálók a korszak íróinak működését, hogy mely pártköröknek mindennapi látogatói. Miután én abban az időpont­ban, tehát estefelé, amikor a pártkörökben ki kellene fejteni irodalmi programomat: többnyire aludni szoktam (mert nagyon kíváncsi vagyok madaraim reggeli énekelgetésére), nem reménykedhetek abban, hogy bármelyik pártkörhöz tartozó irodalmi hullabogárnak is eszébe juthatnék akkor, amidőn már nem leszek… Annál keve­sebb érdeklődést várhatok az eleven, sündörgő, jól fölfogott érdekű irodalmi műbírálattól, amelynek napjainkban nincs is olyan nagy jelentősége, mint például abban a romantikus korban, amikor Gyulai Pál vagy Rákosi Jenő néhány odavetett sorával forradalmakat idézett elő az irodalmi társaságokban. (Csak forradalomról ne halljunk, kedves Miklós, még az irodalomban sem: régen elsze­gényedtek azok az egykori főpincérek, akik az irodalmi forradalom zászlója alatt némi, korlátolt hitelt nyitottak azoknak az íróknak, akik egész nap a kávéházban vagy a kocsmában ültek.) Tehát csak maradjunk annak a megállapításánál, hogy az irodalmi bogarászásnak nincs semmi jelentősége napjainkban; a műbírálók írhatnak bármit, mézédeset vagy epekeserűt valamely író munkájáról: a do­lognak nincsen semmi sikere, a közönség éppen úgy tartózkodik a földicsért könyvnek megvételétől, mint azokétól a könyvekétől, amelyeket sárbarántanak. Alig hiszem, hogy akadna napjainkban olyan naiv magyar író, aki előre köszönne kritikusainak.

Ez az a korszak, kedves Miklós, amikor még azok az írók se érvényesülhetnek, akik a tornából annak idején jelest kaptak.

Nincsen egyéni hang az irodalomban; bár szentül meg van győ­ződve mindegyik tollforgató, hogy ő mást ír, mint a vetélytársa, így megnyernek különböző versenyeket, amelyeknek annyi pálya­díjuk sincs, mint a népünnepélybeli hurkának és kolbásznak, ame­lyet mindig magas póznára akasztottak. Elérnek olyanféle sikere­ket, hogy az ajándékul adott új könyvüket elfogadják tőlük. Kierőszakolhatják, hogy a párttagok megdicsérjék őket. Irányt szabhat­nak boldogtalan fiatalembereknek, akik valamely elátkozottság révén még manapság is az irodalmi pályára kívánkoznak. Írhatnak egymásnak azok, akik délutánonként a kávéházi asztalnál találkoz­nak. De az a régi világbeli lelkes olvasó, aki mindenható patrónus­ként állott minden valamirevaló író háta mögött: köddé, káposztá­vá; mindennapi ebédévé válott… Próbálj meg könyvet eladni olyan jóképű úriembernek, aki családostól együtt még nem ebédelt az­nap]

A könyvkiadói pálya igen szép tekintélyt szerzett valaha, amikor a könyvkiadónak módjában volt ismeretlen írókat fölfedezni, meg­levő íróknak propagandát csinálni. De ma, a kiábrándulások korá­ban, a könyvkiadó ugyancsak a nagykalapú kritikusok sorsára ju­tott, eszeágában sincs köszönni valakinek e férfiaknak, mint ahogy nem szokás üdvözölni a vagyonbukott embereket sem. Nem mond­hatom neked, hogy az írók részéről egészen igazságos volna ez az eljárás a könyvkiadóval szemben, aki utóvégre a múlt időkben meg­felelt a maga kötelezettségének még a legkeserűbb írókkal szem­közt is. Lehet, hogy a könyvkiadóknak még akad rejtegetett pénzük szalmazsákjukban; lehet, hogy az ő gyáva csüggedésük is okozója annak, hogy a közönség többé nem tartja szükségesnek a könyvvásárlást; lehet, hogy majd százfelől rohanják meg azt a vidé­ki könyvkiadót, aki kétesztendei pauza után elhatározta magát, hogy az én könyveimet újra kinyomtassa… lehet, hogy a könyv­kiadók is okai voltak annak, hogy a közönség annyira iszonyodik a könyvektől: drágán, rossz papiroson, ízléstelenül nyomtatták a könyveiket és talán még többet akartak keresni rajtuk, mint a béke­időkben, Nagymagyarországon. Ámde, mégsem lehet mindenért felelőssé tenni az írókat ért szenvedésekért a könyvkiadókat. Nem lehet pártoknak, embereknek, mulandó kurzusoknak írni komo­lyan, tisztességesen, odaadással, valamint nem szabad a szemközt álló pártok szolgálatába sem szegődni.

Félek, hogy az írók bajának az is okozója, hogy a közönségnek alkalma volt az írók hasába látni. Az elmúlt években, amikor jóformán mindenki „levizsgázott” Magyarországon: az írók sem maradhattak távol az általános jelent­kezéstől. Az írók elárulták magukat, hogy földi szenvedélyek, gya­logúti izgatottságok, kenyérszagú meggyőződések, huncutkodá­sok, érdekek, politikai fölfogások vezetik tollaikat, amelyeknek pedig érintetlenségében még mindig úgy hitt az olvasóközönség, mint a menyasszonyéban… A könyvkiadókon kívül az írók magu­kat is okolhatják, ha bármely pártállású vevőnek sem jut eszébe be­fordulni a könyvesboltba, hogy műveiket megvásárolja. Elég poli­tika van az utcán és a piacon – a könyvesbolt csöndjébe éppen a politikai kurjongatások elől szeret bemenekülni a vásárló. Vale!

* A levél címzettje Lázár Miklós (Nyíregyháza, 1887. március 22. – Badenbei Wien, 1968. november 15.), Krúdy földije és barátja, aki 1921-ben A Reggel címen indított “polgári radikális” lapot Budapesten.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Legutóbbi írásomra a többi között ezt a választ kaptam:

Tisztelt Lipp Úr!
Nagyon köszönöm a bejegyzéseket, üdítő a család történetéről olvasni. Ami nálunk még a legenda része: Gyurkovics Sándor egy szem fiával, Sándorral együtt tűnt el a fronton; II. felesége hivatalosan Bujdosó Mária (nem Teréz) volt és ha jól tudom, 1914-ben meghalt.
Üdvözlettel: Gyurkovits Sándor dédunokája

Első gondolatom a kétségbeesés. Nem tudtam Gyurkovics Sándor egyetlen fiáról, nem tudtam, hogy ő is a Nagy Háború, az iszonyatos, értelmetlen öldöklés áldozata. Hogy kifordított végtagokkal ő is ott hever valahol Európában az örökre temetetlen lövészárkokban. Aztán az jutott eszembe, milyen érdekes, ebben a mi végletekig hiszterizált, szellemi lövészárkok szabdalta világunkban Gyurkovits Sándor dédunokája nem sértődött meg, nem akar feljelenteni, nem akar felnégyelni, legyilkolni, csak úgy egyszerűen olvasta a blogomat, tetszett neki és ezt meg is írta.

Kedves Rokon! Higgye el, levele legalább annyira üdítő olvasmány volt a számomra, mint –  ahogy írja – az én írásaim az ön számára. Köszönöm!

A kép forrása: A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája, Bp. Akadémia, 1988.

Lipp Tamás
http://lipptamas.hu/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Gyurkovics Sándor (Szegénysándor), nagymama testvére 1874-ben Székesfehérváron született (familysearch.org). Az 1910-es évek elején ismert „vállalkozó”. A többi között sertéshizlaldát működtet, amely elsősorban Bécsbe szállít élőállatot és övé a város kedvenc sörözője, a Rózsáskert. Gyurkovics Sándor virilista, s mint ilyen részt vehet a közgyűlés ülésein, így idejében értesül a Malom patak és a Varga csatorna által határolt terület rendezési terveiről. Megveszi a patak partján, a malommal szembeni területet és „könnyűszerkezetes elemekből” gyorsan fölépíti Fehérvár népszerű kerthelyiségét, ahol meleg nyári estéken a város illusztris személyiségei, politikusok, katonatisztek, színészek kockás abroszok mellett múlatják az időt.

Szegénysándor első házasságából három, második házasságából négy lánya született. Mégis az elsők között hívják be katonának. Nagymama szerint testvére mulatós, nehéz természetű ember, nagyon sok az adósa, haragosa, irigye. Amikor elviszik a frontra, nagymamára hagyja a Rózsáskert vezetését és lányai nevelését. (Időközben Gyurkovics Sándor dédunokája írt nekem, leveléből megtudtam, hogy Sándor második felesége, Bujdosó Mária 1914-ben meghalt.)

Tábori posta: 1916. 1/23.
Lipp Dezsőné részére. Rózsáskert.
Kedves Margit és gyermekeim!
Mi már egy hét óta itt vagyunk egy községben*. Nem a legjobban érzem magam, sokat nélkülözünk. Mi újság van otthon? Írjatok, én már két lapot küldtem. Hogy viselik magukat a gyerekek? Csak erélyesen fogd őket. Hogy múlt el a Sebestyén**? A zenészeket tiszteltetem, csak tisztességesen viseljék magukat. Pénzem még van, de azért küldhettek 20 koronát és egy kis füstölt szalonnát.
Szeretettel csókollak benneteket!
Sándor***

A Rózsáskert vezetése egyáltalán nem lehetett könnyű feladat, de hát nagymama sem ijedt meg a saját árnyékától. A napi bevételt a hálószobájában őrzi, mellette töltött pisztoly. A családi legendárium szerint egyik éjszaka Józsi, a fiatal mindenes szokása szerint jól besörözve eltéveszti (?) az ajtót és nagymama szobájába nyit be. Nagymama habozás nélkül elsüti a pisztolyt. – Úgy, úgy, Lipp néni – mondja Józsi –, lőjön csak le, részeg disznó vagyok, megérdemlem…

A sötétben leadott lövés persze célt téveszt.

„Lipp néni” a harmincas évei elején jár, ebből az időből sajnos nincs róla fényképünk, de a tíz évvel korábban készült képen is látszik, milyen szép asszony. Férje Amerikában, úgy hogy Józsin kívül bizonyára még sokan szeretnék megtalálni hálószobája bejáratát.

*A tábori posta levelezőlapjain „biztosági okokból” nem volt szabad feltüntetni a település nevét. A Hadtörténelmi Levéltártól kapott információ szerint a m. kir. 17. (székesfehérvári) honvéd gyalogezred 1915. májusától az összeomlásig az olasz hadszíntéren harcolt.
**Január 20-a, Szent Sebestyén napja fontos ünnep Székesfehérváron: 1739-ben, a pestisjárvány idején a felsővárosiak böjtöt tartottak és körmeneteken kérték Szent Sebestyént, hogy menekítse meg őket. Megmenekültek és be is tartották fogadalmukat: először kápolnát, majd templomot emeltek a Felsővárosban Szent Sebestyénnek. Hagyományosan a Rózsáskertben is megünnepelték Sebestyén napját.
***Gyurkovics Sándor soha nem tért vissza a frontról. Eltűntnek nyilvánították.

A kép forrása: A Nagy Háború blog

Lipp Tamás
http://lipptamas.hu/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nagypapa búcsúlevelén a keltezés: 1913. május 25-e. Valószínűleg Németországban adta postára, de a borítékja elveszett. A levélben azt írja, május 29-én indul Amerikába az Amerika nevű hajóval. E. talál egy kiváló honlapot, az Ellis Island-ot, amelyen a bevándorlókra lehet keresni. Egyszerű esetben, mondja E. – igaz, egyszerű eset soha sincs, teszi mindjárt hozzá – a név alapján meg lehet találni a személyt. A Passenger record tartalmazza az illető nevét, nemzetiségét, az Amerikába érkezése előtti utolsó tartózkodási helyét, az érkezés dátumát, életkorát, nemét, családi állapotát, a hajó nevét és annak indulási helyét.

Az Amerika nevű gőzhajó, amely főként Hamburg és Ellis Island között szállította a bevándorlókat

A bevándorlók keresésének legfontosabb forrás az Original ship manifest. Ez egy kérdőív, amelyet a bevándorlási tisztek az utasok kikérdezése alapján töltöttek ki, majd a kézírással felvett íveket önkéntesek vitték be az adatbázisba. A hallás után rögzített nevek kétszeresen is torzulhattak, hiszen a tisztviselőknek olyan helyiség- és személyneveket kellett le- illetve átírniuk, amelyeket addig sohasen hallottak. Így aztán érthető, ha az adatbázisban magyar helyiségnevek után kutatva szinte egyetlen ismerőssel sem találkozunk. Vajon melyik magyar település lehet Balarsvagas (Stefan és Marya Bujos lakhelye), Bereznini, Ormsuk, Kelcim, Kiskurina, Jamnica vagy Reczeg Piskol?

Az Ellis Island-i nagy fogadóterem

Nagypapa levelében megírja, hogy május 29-én indul az Amerika nevű hajón. Az Amerika 1913. július 12-én érkezett New Yorkba. Cherbourgból 103, Cuxhavenből 207, Hamburgból 2042, Southamptonból 46 utast hozott. Ez mintegy 2400 személy. A „Ship” menüpont alatt a hajó fotóját és legfontosabb adatait is megtaláljuk. E szerint az Amerika befogadóképessége: 897 fő (420 első osztályú, 254 másod osztályú, 223 harmad osztályú férőhellyel). Ha hihetünk a számoknak, jó zsúfolt lehetett a hajó. A cherbourgi és a southamptoni utasok többsége amerikai állampolgár, a cuxhaveni és hamburgiak pedig kelet-európai kivándorlók, akik főként Oroszországból, Ausztriából, Magyarországról, Németországból érkeztek.

Bevándorlók egy hajó fedélzetén

Csakhogy nagypapa, Lipp Dezső nem szerepel az utaslistán. Minden Lippet – keresztnevüktől függetlenül – többször is megvizsgálunk (ezt a nevet nehéz elírni.) De nincs!

Hogy végül hogyan jutott nagypapa Amerikába, nem tudjuk. Annyi biztos, hogy 1919. október 15-i keltezéssel egy postai levelezőlapot ír édesanyjának, Lipp Ágostonnénak New Yorkból. A lapot Székesfehérvárra, Kígyó utcai lakásukra címezi. „Kedves édesanyám és családom! Egyelőre én rendben vagyok, hála istennek semmi bajom. Kérem édesanyámat és Margitomat, hogy tudassanak, mi minden történt ezen 4 borzalmas év alatt. Majd azután én is írok levelet, egyelőre csak lapot, mert nem tudom, megkapják-e. Ölelve, csókolva mindenkit: Dezső.”

Lipp Ágostonnéról, sajnos, nem őrzünk fényképet. K. P-től kaptam egy megsárgult fotót, amelyen feltételezése szerint dédnagypapa és felesége, Császár Júlia látható. Ha ez igaz, akkor a kép baloldalán levő, legidősebb gyermek a Dezső. Többször is megpróbáltam kinagyítani az arcukat és azonosítani vonásaikat. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a képen Dezső nagypapa látható.

A képek forrása:
Ellis Island

Lipp Tamás
http://lipptamas.hu/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Akkor kezdődött, amikor egy távoli rokontól levelet kaptam, hogy ő a Lippek családtörténetét kutatja és ha van kedvem, segítsek ebben. Kedvem éppen semmihez sem volt, hát hosszan, elmerengve nézegettem a képeket. K. P. néhány konkrét kérdést is föltett, az egyik képen egy négytagú család látható, papa, mama, két fiú és két lány. Kik ők? Lehet, hogy Lipp Ágoston, nagypapa édesapja és felesége, Császár Júlia az 1880-as évekből? Vagy egy még régebbi generáció: Lipp (Lieb) Rudolf és Schubert Anna, az ősszülők? Fogalmam sincs.

Kinyitottam a szekrényfiókot, amelyben saját családi fotóimat őrzöm és találomra beletúrtam. Nagypapa egyébként jól reprezentált a családi képtárban. Például ez itt! A fotó 1909-ben, Frankfurtban, Samson és társa atelierjében készült. Éppen abban az évben, amikor Székesfehérváron megszületett a lánya, Margit. (M. úgy emlékszik, hogy nagymamának Győrben született az első gyereke, Dezsőke, de ő még csecsemőkorában meghalt.)

Mit keresett nagypapa Frankfurtban? A kép lánya születése előtt vagy után készült? Valószínűleg utána, mert a következő képen szűkebb családunk újra együtt látható: Lipp Dezső, felesége, Gyurkovics Margit, és gyermekeik: Imre (az apám) és Margit. A kép nyilván néhány évvel a frankfurti felvétel után, 1912 tájban készülhetett, Székesfehérváron. Apám 1910-ben született, a képen, gondolom, másfél éves lehet. Nagypapa levette a frankfurti világfi jól szabott öltönyét, cvikkerét, bajuszt növesztett és ezzel alkalmazkodott a székesfehérvári iparos ősök jól ismert bajuszos arcvonásaihoz.

Szóval, mit keresett nagypapa 1909-ben Frankfurtban? Hány éves is volt? Fogalmam sincs. Azt sem tudom pontosan, mikor született. E. fölfedez egy amerikai honlapot, a Free Family History and Geneology Records-ot, amelyen a közép-európai térségben, Magyarországra vonatkozóan ötféle forrásban kutathatunk. A katolikus születési anyakönyvi bejegyzések között meg is találjuk Lipp Ágostont (született: 1857-ben Székesfehérvárott) és Császár Júliát (sz. 1864-ben Besnyőn), valamint 12 gyermekét. Elképesztő, hogy egy ország, amely valóban fontosnak tartja a nemzeti identitást, és amely elég gazdag ahhoz, hogy erre energiát és pénzt áldozzon, milyen találékonyan segíti állampolgárait (de nem csak őket), hogy megtalálják a gyökereiket. (Később erre újabb és újabb példákat találok.)

A Free Family History szerint nagypapát, Lipp Dezsőt 1881. május 12-én keresztelik meg Székesfehérváron, a felsővárosi plébánián. Ő a legidősebb, az elsőszülött fiú. Ő is a műköszörűs mesterséget tanulja, föltehetően édesapja műhelyében. (A képen Lipp Ágoston látható a műhely ajtajában.) Nagypapa 25 éves korában, 1906-ban nősül, feleségül veszi az akkor húsz esztendős, Gyurkovics Antal és Litsauer Mária házasságából született Gyurkovics Margitot.

Egy 1902-es összeírás szerint Fehérváron abban az időben két műköszörűs működik. Közülük az egyik Lipp Ágoston, üzlete a Kígyó utca 9/A alatt található. Dédnagypapa tehetős ember, ipartestületi elnök, virilista. Mégis, amikor legidősebb fia, Dezső megnősül, talán hogy ne támasszon magának konkurenciát, Győrben vesz neki üzletet. Apa és fia mindketten nagy biciklisek. (A képen nagypapa látható teljes kerékpáros díszben, érmeivel.) Nagymama elmondása szerint Ágoston és Dezső biciklivel megy Győrbe, hogy kiválasszák a megfelelő üzlethelyiséget.

Nagymama szerint nem érzik jól magukat Győrben. Ő egész nap otthon ül, nagypapa az üzletben dolgozik. Este, ha megjön Dezső, sörözni mennek a Koronába, vagy moziba. Hiányzik az ismerős Fehérvár. Nem éltünk jól, mondta nagymama. Erre a mondatra, amikor elhangzott, talán többször is, aligha figyeltem. Most, hogy ezeket a sorokat írom, és M. is emlékeztet rá, újra eszembe jut. Te tudod, kérdem M-et, miért ment nagypapa 1909-ben Frankfurtba. M. azt válaszolja, hogy a családi krónika szerint nagypapa mesterségét tökéletesítendő ment Németországba, Frankfurt am Mainba, a Solingen fellegvárába. (Ágoston dédpapa műhelyének portálján is olvasható a cég dicsérete.) Elképesztő, morgok az orrom alatt, abban az évben, amikor Székesfehérváron megszületik első gyermeke, Frankfurtban, egy fotoatelierben pompázik jól szabott öltönyben, selyem nyakkendőben, cvikkerrel. Na, belátom, ez elég meggondolatlan és rosszindulatú megjegyzés volt részemről, ráadásul olajat öntök vele a tűzre. Nagypapa csélcsap természetét már eddig is sokan és sokszor szóvá tették a családban, egy hölgy például odáig ment, hogy mérgében a szememre lobbantotta: én is az ő természetét örököltem. Na ’iszen!

Minden esetre nagypapának egy időre nyoma vész. Annál megdöbbentőbb egy 1913-ban keltezett, nagymamának írott levele. „Kedves Margitom! Nem akarok levelemmel hosszú lenni, csak rövid. Isten áldása legyen veled és rajtad. Ne feledkezz el rólam, és óva intelek, te se feledkezz meg magadról. Bocsáss meg, amivel vétettem, én megbocsátok. Május 29-én indulok az Amerika nevű hajóval az új világba. Végső óhajom, hogy gyerekeimre vigyázz, légy jó erkölcsű, istenfélő. Kívánom, hogy jövőre több örömöd lehessen! Csókollak igen sokszor, szerető Dezsőd.”

Nagypapa a tízes évek elején kivándorolt Amerikába. Ezt tudtuk. Azt is, hogy az első világháború miatt nem vihette magával a családját. Vagy éppen előrement, előkészíteni a terepet, csak nem jött össze. De mi ez a Ne feledkezz el rólam, és óva intelek, te se feledkezz meg magadról. Bocsáss meg, amivel vétettem, én megbocsátok…

Miért? Mi történt? Már megint a családi titkok! „Az írás abban segít, hogy formát adva a titkoknak, be tudjuk őket illeszteni az élettörténetünkbe” – írtam előző blogomban. Csak nem a hóhér akasztásának esete forog fent? Mivel fogalmam sincs, mi történt, ezért írom ezeket a bejegyzéseket? Netán hogy megértsem?

Lipp Tamás
http://lipptamas.hu/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mármost akkor mondjam meg világosan és érthetően – kérdezte egy ismerősöm –, hogyan gyógyít az írás? Nem elég, ha jól kibeszéljük magunkat? Dehogynem – válaszoltam –, manapság az is nagy szó, ha egyáltalán meghallgatják az embert. Csak az írás több ennél. Amit leírunk, annak súlya van. Szerkezete. Jelentése. Végiggondoltsága. „Az emberi elme alapvető sajátossága, hogy választ keres a dolgok miértjére is. Ez a cél más szóval a jelentéskeresés. Akárhányszor egy-egy esemény megtörténtének okait kutatjuk, mindig felmerül, mi a célja és jelentése életünk egészének.” (J. W. Pennebaker, az írásterápia legfőbb teoretikusa, maga is kissé grafomán.)

„Ha a kisgyerekre rászólnak – folytatja a gondolatot Pennebaker –, hogy ne piszkálja a konnektort, egy ideig minden érdeklődését a konnektor fogja lekötni. Minél fejlettebb aggyal rendelkezik egy élőlény, annál összetettebb szinteken próbálja kutatni a dolgok okait és jelentéseit. Kultúránkban – és talán minden kultúrában – a megértés kulcsa, ha rájövünk, hogy mi okoz mit. Ha sikerül valamilyen okot kiokoskodnunk egy-egy olyan jelenség magyarázataként, amelyet korábban megmagyarázhatatlannak tartottunk, akkor kielégülést érzünk.”

Az írás abban segít, hogy formát adva a titkoknak, be tudjuk őket illeszteni az élettörténetünkbe. Az írás gyógyító hatása minden bizonnyal független az iskolázottságtól, hiszen mindenki önmagát haladja meg, amikor küzd az önkifejezésért, és így mindenki önmagához képest kerül egy megvilágosodottabb és megtisztultabb állapotba.

A gyógyító írás különleges esete, amikor az irodalmat hívjuk segítségül; amikor írók műveit használjuk terápiás célra. Hiszen tudjuk: a művészet élni és halni is segít. Már akinek szüksége van segítségre az élet nagy titkainak megértéséhez. Azt hiszem, a legbölcsebb ember, akivel valaha találkoztam, egy analfabéta juhász volt. A Kondor tó melletti tanyánkat nádazta, néhány napig segítettem neki. Ő az állatok és emberek testét, lelkét nem könyvből tanulta, hanem tapintotta. Bensőséges kapcsolatot tartott a művészettel is. Amikor megpihentünk az árnyékban, miközben „vászonkancsóból” friss kútvizet kortyolgattunk, opálos fényű történeteket mesélt. Egy ízben azt mondta el, hogyan gyógyította a kergebirkákat. A kórt egy agyi duzzanat okozza, amit élesre fent zsebkéssel kimetszenek. Aztán a sebet erős cérnával bevarrják. Aztán gyógynövények főzetével kenegetik, hogy mielőbb begyógyuljon.

Lipp Tamás
http://lipptamas.hu/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

“Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977. január 5-én a naplómba. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés, a hátrálás: lassú halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton változtatni, nem volt türelmem. Többnyire egyetlen elszánt gesztussal metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Leírtam mindezt levélben, naplóban 1977 óta többször is.

Nemrégen olvastam Máté Gábor, a Vancouverben élő pszichiáter könyvét, A sóvárgás démonát. (Alcím: Ismerd meg függőségeidet!) Azóta tudom, hogy nem az irodalmi formák, még csak nem is az én irodalmi formáim merevek, hanem sejtmembránjaim. Ha ugyanis hiányoznak az esszenciális zsírsavak, a sejtek falai rugalmatlanok lesznek, és így nehezebb a tápanyagok és információt hordozó molekulák (hormonok, idegi ingerület átvivő anyagok) felvétele, leadása; egyszóval: a sejtkommunikáció. Az omega-3 zsírsavak (legtöbb a halolajban van) az egész szervezet normális működéséhez szükségesek, de hiányuk leginkább az agyban mutatkozik meg, „olyan hatást eredményez, mint amikor egy hálózatban zárlatos, elvékonyodott vagy lazán kapcsolódó vezetékek vannak: romlik a vezetés hatásfoka, nő a vezetési veszteség, nő a rendszer ellenállása” (Szendi Gábor). Ha hiányoznak az esszenciális zsírsavak, az agy működési rendellenességekkel reagál: tompaságot, érdektelenséget, apátiát, ingerlékenységet, irritabilitást, agresszivitást, kedélybetegséget mutat. Gyermekeknél az omega-3 hiánya hiperaktivitást, figyelemzavart okozhat.

Ennek a népszerűen csak depinek nevezett állapotnak legpontosabb szépirodalmi leírását Jonathan Franzen: Javítások című regényében olvastam. Az öreg Alfredot,  akin demenciát, skizofréniát, és Parkinson-kórt diagnosztizáltak, így jellemzi a felesége (tényleg jó néha olyan írók szövegeit másolni, akiket szeretünk): „És micsoda dolog az, hogy éjszaka megpróbálja felakasztani magát az összecsavart lepedőjére? Meg hogy ki akarjon ugrani az ablakon? És azt is nagyon rosszul tette, hogy megpróbálta felvágni az ereit az evőeszközzel… Alfred annyi helytelen dolgot művelt az életében… milyen rosszul tette, hogy mindig olyan elutasító volt, és rosszkedvű, és hogy elbújt az élet elől, és micsoda butaság volt tőle mindig újra és újra nemet mondani ahelyett, hogy inkább igent mondott volna.” Két éve lakott már Alfred a Deepmire Otthonban, amikor egyszer csak többé nem fogadta el az ételt. Tovább húzta, mint bárki hitte volna. A végsőkig ellenállt, végül összegömbölyödve, kiszáradva, összeaszalódva, csecsemőpózban halt meg.

Javítsunk hát életünkön (és másokén) igenekkel, szeretettel, írással, naplóval, bloggal, halolajjal – amivel és amíg csak lehet.

Lipp Tamás
http://lipptamas.hu/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: